Szeged mesél...

Az utolsó kívánság, még egyszer látni a Tiszát!

A Tisza partján üldögélt az öregember. A folyó lassan hömpölygött előtte, mintha tudná, hogy ez a délután más, mint a többi.

Bálint bácsi nyolcvankét éves volt. Egész életét Szegeden töltötte. Itt született, itt nőtt fel, itt dolgozott, és innen soha nem vágyott el igazán. Aki ismerte, tudta róla, hogy bármerre is sodorta az élet, a nap végén mindig a Tiszához tért vissza.

Gyermekként a folyóparton játszott. Apjával sokszor figyelte a halászokat, akik hajnalban indultak útnak. Nyáron a barátaival a vízparton töltötte a napokat, télen pedig a befagyott partot járta. A Tisza nemcsak a város része volt számára – olyan volt, mint egy régi, hűséges barát.

Az évek teltek.

Megnősült, családot alapított, gyermekei születtek, majd unokái is. Közben a város változott körülötte. Új házak épültek, utcák alakultak át, emberek jöttek és mentek. A Tisza azonban mindig ugyanott volt.

Ha öröme volt, ide jött.

Ha bánata volt, ide jött.

Ha döntést kellett hoznia, gyakran csak leült a parton, és figyelte a vizet.

– A Tisza mindig tudja a választ – mondogatta mosolyogva.

Az utóbbi évek azonban már nehezebbek voltak. Léptei lassabbá váltak, egészsége megromlott, és egyre ritkábban tudott elsétálni kedvenc helyére.

Egy napon a családja köré gyűlt a kórházi szobában.

– Papa, mit szeretnél a legjobban? – kérdezte az egyik unokája.

Az öregember sokáig hallgatott.

Aztán halkan megszólalt:

– Még egyszer szeretném látni a Tiszát.

Nem kért nagy dolgokat. Nem vágyott messzi utazásra, gazdagságra vagy különleges ajándékokra. Csak a folyót szerette volna látni még egyszer.

Néhány nappal később a család teljesítette a kívánságát.

Egy napsütéses délutánon kivitték a rakpartra. A fák lombjai lágyan mozogtak a szélben, a sirályok köröztek a víz fölött, és a Tisza ugyanazzal a nyugodt méltósággal folyt, ahogyan egész életében.

Bálint bácsi sokáig nézte a vizet.

Nem beszélt.

Nem volt rá szükség.

Az emlékek sorra érkeztek. Gyermekkori nyarak, első szerelem, családi séták, horgászatok, nevetések és könnyek. Egy egész élet tükröződött előtte a folyó hullámain.

Az egyik unokája megszorította a kezét.

– Szép, ugye, papa?

Az öregember elmosolyodott.

– Mindig szép volt.

A nap lassan ereszkedett a város fölé. Aranyszínű fény csillant a vízen, mintha maga a Tisza búcsúzna régi barátjától.

Bálint bácsi még egyszer végignézett a parton.

Aztán lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett.

– Itthon vagyok – suttogta.

Azóta sok év telt el.

A Tisza tovább hömpölyög Szeged mellett, ahogyan évszázadok óta teszi. Emberek érkeznek és távoznak, generációk nőnek fel a partjain, de a folyó megőrzi mindazok emlékét, akik valaha szerették.
Talán ezért érezzük olyan különlegesnek ezt a helyet.

Mert a Tisza nem csupán folyó.
Emlékeket őriz. Történeteket mesél. És néha egy-egy hullámával visszaköszön azoknak, akik egész életükben a partján jártak.
Aki egyszer igazán megszereti a Tiszát, annak a szívében örökké ott marad egy darab Szeged.